A második világháború utánig a francia gyarmatokon élő afrikaiak közül szinte senki sem volt francia állampolgár. Inkább “francia alattvalók” voltak, akik nem rendelkeztek törvény előtti jogokkal, tulajdonjoggal, utazási, másként gondolkodási vagy szavazati joggal. Kivételt képezett a szenegáli négy kommuna: ezek a területek a kis szenegáli gyarmat városai voltak 1848-ban, amikor a rabszolgaságnak a második francia köztársaság általi eltörlésével minden franciaországi lakos egyenlő politikai jogokat kapott. Bárki, aki igazolni tudta, hogy ezekben a városokban született, jogilag francia volt. Szavazhattak a parlamenti választásokon, amelyeket korábban a szenegáli fehér és métis lakosok uraltak.
A szenegáli négy község 1848-1852, 1871-1876 és 1879-1940 között jogosult volt képviselőt választani, aki képviselte őket a francia parlamentben. 1914-ben az első afrikait, Blaise Diagne-t választották Szenegál képviselőjévé a francia parlamentben. 1916-ban Diagne keresztülvitte a nemzetgyűlésen a törvényt (loi Blaise Diagne), amely teljes állampolgárságot biztosított az úgynevezett Négy Kommuna minden lakosának. Cserébe megígérte, hogy segít több millió afrikait toborozni az I. világháborúban való harcra. Ezt követően Dakar, Gorée, Saint-Louis és Rufisque minden fekete afrikaija szavazhatott, hogy képviselőt küldjön a francia nemzetgyűlésbe.
Amint a franciák az 1880-as és 1890-es években folytatták az Afrikáért folytatott küzdelmet, nagy szárazföldi területeket hódítottak meg, és eleinte vagy a szenegáli gyarmat részeként, vagy független egységként irányították őket. Ezeket a meghódított területeket általában a francia hadsereg tisztjei kormányozták, és “katonai területeknek” nevezték őket. Az 1890-es évek végén a francia kormány elkezdte visszafogni a “szárazföldi tisztek” területi terjeszkedését, és a Gabontól nyugatra fekvő összes területet egyetlen szenegáli székhelyű kormányzónak adta át, aki közvetlenül a tengerentúli ügyek miniszterének jelentett. Az első szenegáli főkormányzót 1895-ben nevezték ki, és 1904-ben az általa felügyelt területeket hivatalosan Francia Nyugat-Afrikának (AOF) nevezték el. Gabon később saját föderációjának, Francia Egyenlítői Afrikának (AEF) a székhelye lett, amely nyugati szomszédjával a mai Niger és Csád közötti határon határos volt.
A Franciaország 1940. júniusi eleste és a szabad francia erők elleni két dakari csata után 1940 júliusában és szeptemberében a nyugat-afrikai hatóságok hűséget fogadtak a Vichy-rezsimnek, ahogyan az AEF-ben lévő Francia Gabon gyarmat is. Gabon az 1940. novemberi gaboni csata után a Szabad Franciaországhoz került, de Nyugat-Afrika a szövetségesek 1942. novemberi észak-afrikai partraszállásáig Vichy ellenőrzése alatt maradt.
A második világháborút követően a francia kormány megkezdte a korlátozott politikai jogok kiterjesztését gyarmatain. 1945-ben a francia Ideiglenes Kormány tíz helyet osztott ki Francia Nyugat-Afrikának az új francia alkotmány megírására összehívott Alkotmányozó Gyűlésben. Ezek közül ötöt a polgárok választottak volna meg (amit csak a négy kommunában remélhetett egy afrikai, hogy megnyerheti), ötöt pedig az afrikai alattvalók. A választások a francia iskolázottságú afrikaiak új generációját hozták előtérbe. 1945. október 21-én hat afrikait választottak meg, a Négy Kommuna polgárai Lamine Guèye-t, Szenegál/Mauritánia Léopold Sédar Senghor-t, Elefántcsontpart/Felső-Volta Félix Houphouët-Boigny-t, Dahomey/Togo Sourou-Migan Apithy-t, Szudán-Nigéria Fily Dabo Sissoko-t és Guinea Yacine Diallo-t választották. Mindannyiukat újraválasztották a 2. alkotmányozó gyűlésbe 1946. június 2-án.
1946-ban a Loi Lamine Guèye korlátozott állampolgársági jogokat biztosított az afrikai gyarmatok őslakosainak. A Francia Birodalmat 1946. október 27-én, a Negyedik Köztársaság új alkotmányának megalkotásakor Francia Unióra nevezték át. Az új alkotmány értelmében 1946 végén az egyes területek (a Négy Kommunát kivéve) először választhattak helyi képviselőket – bár korlátozott jogkörrel – az újonnan létrehozott Általános Tanácsokba. Ezek a választott testületek csak korlátozott tanácskozási jogkörrel rendelkeztek, bár jóváhagyták a helyi költségvetéseket. Az 1956. június 23-i Loi Cadre általános választójogot vezetett be az ezen időpont után tartott választásokon az összes francia afrikai gyarmaton. Az első általános választójog alapján tartott választások Franciaország Nyugat-Afrikában az 1956 végi önkormányzati választások voltak. Az általános választójog alapján 1957. március 31-én mind a nyolc gyarmaton területi gyűlési választásokat tartottak (Togo mint az ENSZ bizalmi területe ekkor még más pályán volt). A győztes pártok vezetőit nevezték ki a megfelelő kormányzótanácsok újonnan létrehozott alelnöki pozícióiba – a francia gyarmati kormányzók maradtak az elnökök.
A Francia V. Köztársaság 1958-as alkotmánya ismét megváltoztatta a gyarmatok szerkezetét a Francia Unióról a Francia Közösségre. Minden terület “protektorátussá” vált, a konzultatív gyűlést pedig nemzetgyűlésnek nevezték el. A franciák által kinevezett kormányzót “főbiztosnak” nevezték át, és az egyes területek államfőjévé tették. A közgyűlés egy afrikait nevezne ki kormányfőnek, aki tanácsadói jogkörrel rendelkezne az államfő mellett. Jogilag a föderáció az 1958. szeptemberi népszavazás után megszűnt létezni, amely ezt a francia közösséget hagyta jóvá. Guinea kivételével valamennyi gyarmat az új struktúrában maradás mellett szavazott. A guineaiak elsöprő többséggel a függetlenségre szavaztak. 1960-ban a francia alkotmány újabb felülvizsgálata, amelyet a francia indokínai háború kudarca és az algériai feszültségek kényszerítettek ki, lehetővé tette a Francia Közösség tagjai számára, hogy egyoldalúan módosítsák saját alkotmányukat. Szenegál és az egykori Francia Szudánból Mali Föderáció lett (1960-61), míg Elefántcsontpart, Niger, Felső-Volta és Dahomey később a rövid életű Száhel-Benini Uniót, később a Conseil de l’Entente-t alkotta.