Sokan hallották a Rosa Parks-történet leegyszerűsített változatát, mint egy elszigetelt esetet, amikor fáradtsága miatt nem volt hajlandó feladni a helyét, ami végül a buszok szegregációjának megszüntetéséhez vezetett. A valóságban a buszos szegregáció elleni szerveződés lépései már évekkel korábban elkezdődtek, és a bojkott egy összehangolt erőfeszítés volt, amelyben körülbelül 40-en vettek részt,000 embert és több mint egy évnyi áldozatvállalást
 |
|
|
Sétálók a buszbojkott alatt |
Az 1940-es évek során számos esetben fordult elő, hogy feketék nem voltak hajlandók betartani a szegregációs törvényeket a tömegközlekedési eszközökön. A Női Politikai Tanács (WPC) 1949-ben alakult meg, miután Jo Ann Gibsonnak el kellett hagynia egy majdnem üres buszt, mert nem volt hajlandó hátraülni. 1955-re a WPC-nek már minden iskolában, szövetségi, állami és helyi munkahelyen voltak tagjai, és Gibson, a szervezet elnöke szerint “tudtuk, hogy néhány óra alatt az egész várost összefoghatjuk”. A WPC 1954 májusában találkozott Montgomery polgármesterével, és ezt írásban követte, kérve a buszok szegregációs gyakorlatának megváltoztatását, és tájékoztatva őt, hogy ha a buszokon nem változnak a körülmények, a polgárok bojkottot szerveznek. Kijelentette, hogy mivel az utasok háromnegyede afroamerikai, a buszok nem tudnának működni az ő támogatásuk nélkül. Amikor a körülmények nem változtak, a WPC a megfelelő eseményre várt, amely katalizátorként szolgálhatott a bojkotthoz. Három alkalom is adódott 1955-ben, amikor különböző időpontokban letartóztattak egy nőt, mert nem volt hajlandó átadni a helyét a buszon egy fehér embernek. Amikor december 1-jén letartóztatták Rosa Parksot, a vezetők tudták, hogy eljött az idő.
Rosa Parks egyike volt az első nőknek Montgomeryben, akik csatlakoztak a Színes Emberek Előrehaladásáért Országos Szövetséghez (NAACP), és évekig annak titkára volt. Megismerte a szakszervezeti küzdelmeket, dolgozott a helyi iskolák szegregációjának megszüntetésén, és korábban szembeszállt a buszos szegregációs törvényekkel.
A közösség tisztelte, és volt ereje, hogy megbirkózzon az ebből fakadó nyilvánossággal, nyomással és ellenségeskedéssel. Amikor nem volt hajlandó átadni a helyét a “színesbőrűek” szekciójában, úgy cselekedett, hogy tisztában volt azzal, hogy mit tesz és milyen következményekkel járhat.
A közösség vezetői egynapos buszbojkottra szólítottak fel december 5-re, a tárgyalása napjára. Amikor a bojkott sikerrel járt, a vezetőség megalakította a Montgomery Improvement Associationt (MIA). Vezetőjüknek Dr. Martin Luther King Jr-t, a közösség új tagját választották. Aznap este egy tömeggyűlésen úgy döntöttek, hogy folytatják a bojkottot. Ezrek gyalogoltak vagy találtak más módot a munkába, iskolába és bevásárlásra, és létrehozták a telekocsik rendszerét. A sofőröket és az utasokat gyakran megbírságolták vagy letartóztatták, és sok bojkott támogatót munkahelyük elvesztésével fenyegettek meg, és a helyi kormányzati tisztviselők zaklatták őket.
 |
|
|
A fekete utasok először szálltak fel a busz elején keresztül, és oda ültek, ahová akartak. |
1955-ben a Szövetségi Államközi Kereskedelmi Bizottság betiltotta a szegregációt az államközi vonatokon és buszokon. 1956. február 1-jén a MIA pert indított az amerikai kerületi bíróságon a montgomery-i buszszegregáció alkotmányosságát vitatva. A perben a felperesek között nem Rosa Parks, hanem más fekete nők szerepeltek. Még abban a hónapban több mint 100 tiltakozót, köztük Dr. Kinget is letartóztatták egy busz “akadályozása” miatt. Júniusban a bíróság a MIA javára döntött, és a város fellebbezett a döntés ellen az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságánál. November közepén a Legfelsőbb Bíróság megerősítette a kerületi bíróság döntését, miszerint a szegregáció a buszokon alkotmányellenes, és a montgomery-i buszok 1956. december 20-án végleg feloldották a szegregációt. A bojkott 381 napig tartott.