A dámszarvasok még a Földközi-tenger keleti mediterrán országaiban is ritkák, mint “vadon élő” állatok. A legtöbb csorda félig háziasított. A dámszarvasok, amelyek közepes méretű szarvasok, a világ legelterjedtebben tartott szarvasfajtái, és az összes lakott kontinensre betelepítették őket.
A színezet rendkívül változatos, mivel akár 14 variáció is előfordul a fehértől a vörösesbarna árnyalatain át a sötétbarnáig, és néhány felnőtt egyed megtartja eredeti pettyes jegyeit. Bármilyen színűnek születnek is, azt a színt egész életükben megtartják.
A dámszarvas farka fehér; riasztáskor a szőrök a faron felállnak, a farok pedig magasra tartva villanást mutat, ami a többi szarvast figyelmezteti a veszélyre. Fő védekezési módjuk a menekülés és a rejtőzködés, bár végső esetben a patákat, az agancsot és a fogakat is használják.
Veszély esetén a megrémült dámszarvasok a ragadozók elől a merev lábú ugrálás és futás “stotting”-nak nevezett formájával menekülnek. Az erdőbe érve hatékonyan tudják használni változatos szőrszínüket álcázásként.
Októberben a bakok háremekbe gyűjtik az őzgidákat. Van némi harc, de ez többnyire csak a látszat kedvéért történik. Mítosz, hogy a bakok nem esznek a szeptembertől október közepéig tartó ivarzási időszak alatt.
A bakok az ivarzási időszak előtt felszaporodnak, és mégis sokat fogynak, mert nem vesznek fel elég táplálékot, hogy kielégítsék az ivarzás hatalmas energiaigényét. Kijelölnek és megvédenek egy kis területet, az úgynevezett “állományt”, ahonnan más hímeket kizárnak.
A hímek és a kicsinyek a hímek területén belül maradnak, és amint az őzek tüzelni kezdenek, követik őket, amíg a párzás meg nem történik. A vemhes bak feltűnően lengeti agancsát a nőstény felé, akit az udvarlás során követ, és minden egyes agancsdöntésnél hangosan hangoskodik.
A bak feltűnő ádámcsutkája minden egyes ugatásnál felfelé és lefelé csúszik a torkán. A vemhes bakok a nőstények területén kis szaporodási területeket alakítanak ki, és ezeket a területeket feltűnő területcsoportokká, úgynevezett “lek”-ekké egyesíthetik.
A vemhesség után a hímek általában felhagynak területük védelmével, és legénycsordákat alkotnak, míg a nőstények és a fiatalok a hímektől elkülönülve, saját csoportokban maradnak.
A bakok a következő vemhesség idejére levetik agancsaikat, és új agancsot növesztenek. Az agancsukon lévő pontok száma a kor előrehaladtával növekszik.
A szarvasbikák lapos agancsot viselnek, amely a legnagyobb az óvilági szarvasok között, és a testméretükhöz képest a legnagyobb. Az agancs széles, a végén lapított, és számos rövid tüskével rendelkezik. Ez az egyetlen olyan óvilági szarvas, amelynek lapos agancsa van.
A gímszarvasok születéskor körülbelül 10 fontot nyomnak. Életének első napjaiban az őzbak a parlagfűben vagy más alkalmas aljnövényzetben rejtőzködik, egyetlen védelme a bundájának álcázó színe és a ragadozók számára árulkodó szag hiánya.
A gímszarvasok táplálkozásuk nagy részét nyílt, füves területeken végzik, de szükségük van a fák és az aljnövényzet védelmére. Úgy tűnik, hogy a táplálék elérhetősége határozza meg, hogy a dámszarvasok egy adott területen túlnyomórészt legelésznek-e vagy táplálékot keresnek. Ha lehetséges, főként gyógynövényekkel és lombokkal, néha pedig fásszárúakkal és füvekkel táplálkoznak.
Fossil Rimben a dámszarvasok a fő legelőn és a vadrezervátumban élnek – a harmadik és negyedik legelőn, ahová belépünk.