A virginiai furcsaságok miatt a blackface újra a hírekbe került. A virginiai kormányzó, Ralph Northam 1984-es orvosi egyetemi évkönyvének lapjáról előkerült fényképre adott reakciók tanúsítják, hogy a gyakorlatnak különös helye van az amerikai kultúrában, és különleges felháborodást vált ki: Sokkal több kommentátor ítélte el a fényképen látható fekete arcú figurát, mint ahányan a mellette álló, a Ku Klux Klan fehér köpenyét és csuklyáját viselő alakot megemlítették.
A vita még szürreálisabbá vált, amikor a kormányzó tagadta, hogy ő szerepelt a fényképeken, de elismerte, hogy fekete arcot öltött, hogy egy táncversenyen Michael Jacksont utánozza – majd néhány nappal később Virginia államügyésze, Mark R. Herring bevallotta, hogy 19 éves diákként a Virginiai Egyetemen ő is fekete arcot öltött, hogy megszemélyesítse a rapper Kurtis Blow-t.
“Ez egy betegség” – mondja Spike Lee a Washington Postnak a blackface amerikai történetéről és fennmaradásáról szóló cikkében. Lee megemlíti azt a montázst, amelyet a 2000-ben készült “Bamboozled” című filmjében állított össze, és amelyen egy sor közkedvelt előadóművész szerepelt feketeruhában: “Judy Garland blackface-ben, Mickey Rooney, Bugs Bunny?”
Valószínűleg nem véletlen, hogy szinte mindegyik újonnan bevallott eset szórakoztató művészek megszemélyesítésével történt.
Tudatosan vagy sem, de csatlakoztak a blackface régi hagyományához, amely az egyik fő jellemzője volt annak, ami sok évtizeden át a legnépszerűbb színpadi szórakoztatási forma volt Amerikában: a minstrel show.
Stewart F. Lane 2015-ben megjelent “Black Broadway” című könyvében, amely az afroamerikaiak története a színpadon, a minstrel show bonyolult történetéről ír: “Az afroamerikaiak kegyetlen paródiájaként furcsa módon fehér és fekete nézőket egyaránt vonzott, és még sok fekete előadónak is munkát adott abban az időben, amikor a törvényes színház elzárkózott tőlük.”
Vitathatatlan, hogy a minstrel show virulens rasszizmusban gyökerezett. Az első nagy minstrel-sztár, az 1820-as években Thomas Darmouth Rice égetett parafát használt és szakadt ruhákba öltözött, hogy megalkossa egy fekete ember csúf karikatúráját, akit Jim Crow-nak nevezett el – ez a név végül az intézményes szegregáció szinonimájává vált. T.D. “Big Daddy” Rice 1828-ban debütált a New York-i színpadon, majd nemzetközi turnékat tett. Az abolicionista vezető, Frederick Douglass elítélte a minstrel előadókat, mint “a fehér társadalom mocskos söpredékét, akik ellopták tőlünk a természet által megtagadott arcszínt, amivel pénzt keresnek, és fehér polgártársaik romlott ízlésének hódolnak.”
A zenei előadásokat, táncot, éneket, komikus jeleneteket és varietét ötvöző műsorok népszerűsége azonban nem kizárólag a bigottságnak tulajdonítható. “Ennek egy része a feketék zenéje, dalai, táncai, előadásmódja iránti őszinte rajongásból fakadt” – mondta Margo Jefferson színház- és kultúrkritikus. (Lásd az ő megjegyzéseit a CBS Sunday Morning alábbi, októberi, a fekete arcról szóló szegmensében, amelyet azután állítottak össze, hogy Megyn Kelley a halloweeni fekete arc védelmében kirúgta őt.)
A minstrel show-k már az 1840-es években sztárokat csináltak olyan afroamerikai előadóművészekből, mint Thomas Dilward és William Henry Lane, becenevén Master Juba, aki az egyébként kizárólag fehérekből álló etiópiai minstrelekkel turnézott, akiket a “világ legnagyobb táncosaként” reklámoztak. Lane-t tartják a sztepptánc atyjának.
Igen, a fekete minstrel show előadóknak maguknak is fekete arcot kellett viselniük. Vajon ezt megalázónak tartották? Erre utal, hogy a legnagyobb sztárok közül többen Angliába költöztek.
Az 1850-es évekre csak New Yorkban tíz olyan színház volt, ahol csak minstrel show-kat mutattak be. Az egyik legsikeresebb minstrel-előadás a Virginia Minstrels nevet viselte, de valójában New Yorkban alakultak, és a Bowery egyik biliárdszalonjában debütáltak.
Bert Williams (1874-1922) fekete arcot viselt, és a minstrel show-kból átvett műsorszámokat használt, és a vaudeville-műsorok jelentős szereplője lett, az egyik első afroamerikai lemezlovas, és hatalmas sztár lett a Broadwayn, 18 előadás veteránja a Nagy Fehér Úton; sőt, ő volt az első ismert afroamerikai filmszínész. Dalai még az 1980-as években is szerepeltek Broadway-musicalrevükben. A bluesénekes Ma Rainey és Bessie Smith is minstrel előadók voltak karrierjük elején.
A minstrel show – a hamis és gyengítő sztereotípiák fenntartása ellenére – konkrétan hozzájárult az amerikai populáris művészetekhez. A minstrel show mint népszerű színpadi szórakoztatás gyakorlatilag eltűnt egy évszázaddal ezelőtt. Hollywoodban azonban még az 1950-es években is tovább élt, tulajdonképpen nosztalgikus tisztelgések formájában, és kulturális DNS-ünk része maradt.
A minstrel show-khoz írta a fehér zeneszerző, Stephen Foster néhány máig népszerű dalát, például a “Camptown Races”-t és az “Oh, Susanna”-t, a fekete zeneszerző, James Bland pedig több száz dalt írt, köztük a “Carry Me Back to Old Virginny”-t, amely több mint fél évszázadon át Virginia – igen – állami dala volt.
Mint mondtam, bonyolult történet.
