Az amerikai képviselőházban minden 747 000 amerikaira jut egy szavazó tag. Ez messze a legmagasabb népesség-képviselő arány az iparosodott demokráciák egyenrangú csoportjai között, és a legmagasabb az USA történetében. És mivel a képviselőház méretét a törvény korlátozza, és az ország lakossága folyamatosan növekszik, a képviseleti arány valószínűleg csak még nagyobb lesz.
A több mint száz év alatt, amióta a képviselőházi helyek száma elérte a jelenlegi 435-öt (a nem szavazati joggal rendelkező képviselők nélkül), a képviseleti arány több mint háromszorosára nőtt – az 1910-es minden 209 447 emberre jutó egy képviselőről tavalyra minden 747 184 emberre jutott egy.
Az arány, ne feledje, a nemzet egészére vonatkozik. Az egyes államokra vonatkozó arányok jelentősen eltérnek, főként a képviselőház rögzített mérete és az alkotmány azon követelménye miatt, hogy minden államnak, függetlenül a lakosságszámától, legalább egy képviselője legyen. Jelenleg Montana 1 050 493 lakosának csak egy képviselőházi tagja van; Rhode Island valamivel több lakossal rendelkezik (1 059 639), de ez elég ahhoz, hogy két képviselőt kapjon – minden 529 820 Rhode Island-i lakosra jut egy.
A bejegyzésben szereplő amerikai eredmények a Pew Research Center 1789 óta a képviselőházi tagság változásainak elemzésén és történelmi népességi adatokon alapulnak (tényleges, ha rendelkezésre áll, becsült, ha nem). Nem tartalmazzák a területeket, a Columbia kerületet és más amerikai birtokokat, amelyek nem rendelkeznek szavazati képviselettel a képviselőházban. Az elemzést némileg megnehezítette az a tény, hogy az új államok gyakran a tízéves népszámlálást követően, de még a népszámláláson alapuló elosztási törvény hatályba lépése előtt (általában körülbelül három évvel azután) kerültek be. Ilyen esetekben az új államokat úgy elemezték, mintha már a népszámlálás idején is államok lettek volna.
Hogyan érte el a Ház a 435 főt
Az első kongresszusnak (1789-91) 65 képviselője volt, az alkotmányban az első népszámlálás megtartásáig előírt szám. A 13 állam 3,7 millió főre becsült lakossága alapján minden 57 169 lakosra jutott egy képviselő. (Abban az időben Kentucky Virginia, Maine Massachusetts, Tennessee pedig Észak-Karolina része volt. Vermont független köztársaságként kormányozta magát, New York területi igényei ellenére.)
Mire az első felosztási törvényjavaslat 1793 márciusában hatályba lépett, Vermont és Kentucky már csatlakozott az Unióhoz; a 15 állam összlakossága 3,89 millió volt. Mivel az elosztási törvény 105 képviselőházi tagról rendelkezett, minden 37 081 lakosra jutott egy képviselő. (Az akkori alkotmány szerint az ország 694 280 rabszolgájának csak háromötödét vették figyelembe az elosztásnál; ezzel a módszerrel számolva az arány körülbelül egy képviselő jutott minden 34 436-ra.)
Ezután több mint egy évszázadon át, ahogy az Egyesült Államok népessége nőtt és új államok csatlakoztak, a képviselőház tagsága is nőtt (kivéve két rövid ideig tartó csökkenést az 1800-as évek közepén). A bővülést általában úgy kezelték, hogy még a képviseleti arány folyamatos növekedése mellett is az államok ritkán veszítettek képviselői helyeket egyik felosztásról a másikra.
Ez a folyamat az 1920-as években zátonyra futott. Az 1920-as népszámlálás feltárta az Egyesült Államok lakosságának “jelentős és folyamatos eltolódását” a vidéki területekről a városok felé; amikor eljött az idő a képviselőház újraelosztására, ahogy a Népszámlálási Hivatal összefoglalója fogalmaz, a vidéki képviselők “a folyamat kisiklatásán dolgoztak, attól félve, hogy politikai hatalmukat elveszítik a városok javára”. Valójában a képviselőházat csak az 1930-as népszámlálás után osztották újra; az 1929-es törvény, amely ezt a népszámlálást engedélyezte, a képviselőház méretét is 435-ben maximálta. És ez így is maradt, kivéve egy rövid időszakot 1959 és 1963 között, amikor a kamara ideiglenesen két taggal bővült, hogy az újonnan felvett Alaszka és Hawaii államokat képviselje.
A népességnövekedés tükrözése érdekében időnként történtek javaslatok a képviselőház létszámának növelésére. Az egyik az úgynevezett “Wyoming-szabály”, amely a legkisebb állam (jelenleg Wyoming) lakosságát tenné a képviseleti arány alapjává. Attól függően, hogy a szabály melyik változatát fogadják el, a Háznak a 2010-es népszámlálást követően 545-547 tagja lett volna.
A Pew Research Center nemrégiben végzett felmérése szerint azonban a közvélemény csak korlátozottan támogatja a képviselőház új helyek hozzáadását. Az amerikaiaknak csupán 28%-a mondta azt, hogy a képviselőházat bővíteni kellene, míg 51%-uk szerint 435 tagúnak kellene maradnia. Amikor a kérdést történelmi kontextussal egészítették ki, a bővítés támogatottsága némileg, 34%-ra emelkedett, és a további támogatás főként a demokraták részéről érkezett.
Hogyan viszonyul az Egyesült Államok a világhoz
A képviselőház magas képviseleti aránya miatt az Egyesült Államok kiemelkedik a többi ország közül. Kutatásunk szerint az amerikai arány a legmagasabb a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet 35 országa között, amelyek többsége magasan fejlett, demokratikus állam.
Megvettük az egyes OECD-országok legfrissebb népességbecslését, és elosztottuk azt az egyes nemzeti törvényhozások alsóházában (vagy egykamarás testületek esetében az egyetlen kamarában) jelenleg betöltött helyek számával. Az Egyesült Államok után a két legmagasabb képviseleti aránnyal rendelkező ország Japán (minden 272 108 japánra jut egy törvényhozó) és Mexikó (minden 247 965 mexikóira jut egy). Izlandon volt a legalacsonyabb az arány: az Althing egy képviselője jutott körülbelül minden 5500 izlandira.
Míg a képviseleti arányok nemzetek közötti egyenlőtlenségének nagy része az USA nagy népességével magyarázható (több mint 325 millió lakosával az OECD legnagyobb országa), nem ez az egyetlen ok. Nyolc OECD-országnak van nagyobb alsóháza, mint az amerikai képviselőház, a rangsor élén a német Bundestag áll 709 képviselővel. A brit alsóháznak 650 képviselője (MP) van; az olasz képviselőháznak 630 törvényhozója van.
Még ha a Kongresszus úgy döntene is, hogy bővíti a Ház méretét, az Egyesült Államok nagy népessége néhány gyakorlati korlátot szab annak, hogy mennyivel lehetne csökkenteni a képviseleti arányt. Ha a Ház olyan nagyra nőne, mint például a Bundestag, az arány csak 458 428 lakosra jutó egy képviselőre csökkenne. Ahhoz, hogy az arány az 1930-as népszámlálás utáni szintre csökkenjen, a Háznak 1156 taggal kellene rendelkeznie. (Ez még mindig kisebb lenne, mint a kínai Nemzeti Népi Kongresszus, a világ legnagyobb nemzeti törvényhozása a maga 2980 tagjával)
.