Az anyaháborúk egyik fő témája – viták arról, hogy a szülőknek mit kell, vagy mit nem kell tenniük, hogy elaltassák a gyermeküket. “Sírd ki magad” vagy “szelíd” alvási módszerek? “Alvástanítsd” a gyerekedet, vagy csak a jelzéseire hagyatkozz, vagy nyugtasd meg a gyerekedet minden egyes alkalommal, amikor sír? Ezt a kérdést Emily Willingham és én alaposan körüljárjuk A tájékozott szülő című könyvünkben, de a viták az internet minden szegletében dúlnak.
Egy új tanulmány egyfajta fokozatos “sírd ki” módszert hasonlított össze egy szelídebb megközelítéssel, majd egy kontrollcsoporttal – és az eredmények meglephetik a sírd ki típusú módszerek lelkes ellenzőit. Az ebbe a csoportba tartozó csecsemők – akiknek a szülei fokozatos kioltást alkalmaztak – 3 hónap és egy év után gyorsabban elaludtak, tovább aludtak, kevesebbet ébredtek és összességében alacsonyabb volt a stressz-szintjük, mint a másik két csoportba tartozó csecsemőknek.
Ez egy nagyon kis tanulmány – és ez nem változtat azon a tényen, hogy egyetlen csecsemőalvási módszer sem működik minden csecsemőnél. A “Cry-it-out” egy népszerűen használt kifejezés, amelynek nincs egyértelmű definíciója, így egyesek nem biztos, hogy az ebben a tanulmányban leírt fokozatos kioltási módszert valóban “CIO” módszernek tekintik. Az eredmények azonban megnyugvást nyújthatnak azoknak a szülőknek, akik ki akarják próbálni a fokozatos kioltást anélkül, hogy attól tartanának, hogy árthatnak a gyermeküknek.
A legtöbb család számára a csecsemőalvással kapcsolatos kihívások általában maguktól megoldódnak. Valamikor 3-6 hónapos kor körül a legtöbb tipikus csecsemő cirkadián ritmusa stabilizálódik, és fokozatosan egyre ritkábban ébred fel éjszaka, egészen az első születésnapjáig. De körülbelül minden ötödik-hatodik családból egy nem ilyen szerencsés: 6 hónapos kor után is előfordulhat, hogy gyermekük gyakran felébred éjszaka. Ezekkel a csecsemőkkel foglalkozott Michael Gradisar, PhD, az ausztráliai Adelaide-ben található Flinders Egyetem pszichológiaprofesszora és szerzőtársai a Pediatrics című szaklapban megjelent új tanulmányukban.
A kutatók 43, 6 és 16 hónapos kor közötti csecsemőt osztottak be véletlenszerűen három csoport egyikébe. Tizennégy csecsemő került a “fokozatos kihalás” csoportba, 15 a “lefekvés előtti elhalványítás” csoportba, 14 pedig egy kontrollcsoportba, amelyben a szülőket egyszerűen csak az alvással kapcsolatos információkkal látták el. Minden csecsemő egészséges volt, tipikus fejlődéssel, de legalább egy szülő úgy gondolta, hogy a gyermekének alvásproblémája van.
A fokozatos kihalással – ami nem egészen az a “sírj-ki-ki” rémálom forgatókönyv, amit az ellenzői leírnak – a szülő kezdetben 2 percig figyelmen kívül hagyja a gyermek sírását, majd fokozatosan növeli a síró gyermektől távol töltött időt, egészen 6 percig az első éjszakán. Az ötlet az, hogy ezt az időtartamot a következő napokban fokozatosan meghosszabbítják.
Számos bizonyíték támasztja alá a fokozatos síráscsillapítás hatékonyságát, de természetesen vannak kritikusai is, gyakran hangos kritikusai. Ők azzal érvelnek, hogy az a stressz, amit a csecsemő ezekben a mellőzött időszakokban átél, hosszú távon a szülőhöz való kötődésben és érzelmi vagy viselkedési problémákhoz vezethet.
A lefekvési idő elhalványítása egy másik, “szelídebb” módszer, amelyben a szülők először megtanulják, hogy a gyermekük mikor látszik természetes módon elaludni, és ezt állítják be ideiglenes lefekvési időnek. Néhány éjszaka után, amikor ezt az időpontot tartották, a szülők a következő éjszaka 15 perccel korábbra helyezik át a lefekvési időt, és ezt addig folytatják, amíg a gyermek ekkor el nem alszik. A szülők folytatják a lefekvési idő fokozatos, 15 perces lépésekben történő korábbra helyezését, amíg el nem érik azt a pontot, ahol a normális lefekvési időt szeretnék.
A tudósok mind a szülők alvási naplóira, mind az aktigráfokra – a csecsemők által viselt, mozgást érzékelő és mérő érzékelőkre – támaszkodtak annak meghatározásához, hogy a csecsemők mennyit aludtak. A kutatók nyálmintát is vettek a csecsemőktől reggel és délután, hogy megmérjék a kortizol hormon szintjét, ami a csecsemők által átélt stressz mértékét jelzi. A gyerekek anyukái eközben arról számoltak be, hogy mennyi stresszt éreztek, és milyen volt a hangulatuk naponta. (Ezeket a méréseket a beavatkozás megkezdése előtti héten is elvégezték.)
A csecsemők, akiket fokozatos extinkcióval alvástanítottak, 13 perccel hamarabb elaludtak, és ritkábban ébredtek fel, mint a vizsgálat megkezdése előtti héten. A lefekvéscsillapításos csoportba tartozó csecsemők szintén 10 perccel korábban aludtak el, mint korábban, de nem ébredtek fel ritkábban. A kontrollcsoportba tartozók sem később, sem korábban nem aludtak el, mint korábban.
Az első elalvás után minden gyermek kevesebb időt töltött ébren az éjszaka folyamán, mint az elején, de a fokozatos kialvatlanságban részt vevőknél csökkent a legnagyobb mértékben az ébren töltött idő – 44 perccel kevesebbet egy éjszaka. A kontrollcsoportba tartozók 32 perccel kevesebbet töltöttek ébren éjszakánként, a lefekvés előtti elhalványítás csoportjába tartozók pedig 25 perccel kevesebbet. Hasonlóképpen, a fokozatos kialvatlansági csoportban 19 perccel többet aludtak minden éjszaka, míg a lefekvés előtti elhalványítás csoportjában 5 percet, a kontrollcsoportban pedig 22 percet.
Azzal ellentétben, amit talán hallottál néhány harsány anyukacsoportban az interneten, a csecsemők a fokozatos kialvatlansági és a lefekvés előtti elhalványítási csoportban nem tapasztaltak több stresszt, mint a kontrollcsoportban lévő csecsemők. Sőt, a reggeli kortizolszint kis mértékű csökkenése és a délutáni kortizolszint nagyobb mértékű csökkenése alapján mérsékelten kevesebb stresszt tapasztaltak. A kontrollcsoportban lévőknél csak délután volt egy kis csökkenés.
Az anyák szintén kevesebb stresszt tapasztaltak, ha a csecsemőik a fokozatos kihagyás vagy a lefekvés előtti elhalványítás csoportjában voltak – de csak az első hónapban. Ezt követően az anyák stressz-szintje minden csoportban nagyjából azonos volt, és nem mutatkozott tendencia az anyák hangulatváltozásában.
Egy évvel a vizsgálat kezdete után a babák anyái kérdőíveket töltöttek ki gyermekeik érzelmi és viselkedési problémáiról, majd minden anya és gyermeke páros részt vett egy “furcsa helyzetnek” nevezett gyakorlaton, hogy megállapítsák, mennyire kötődnek a gyerekek az anyjukhoz. A szülők által jelentett érzelmi és viselkedési problémák nagyjából azonosak voltak a gyermekeknél mindhárom csoportban, és egyik csoportban sem volt olyan gyermek, aki jobban vagy kevésbé kötődött volna az anyjához, mint a többi csoport gyermekei.
Ezzel kapcsolatban persze vannak fenntartások. Először is, a vizsgálat nagyon-nagyon kicsi. Az ilyen jellegű vizsgálatokat nehéz és drága nagy léptékben elvégezni, de a kis méret miatt még így is nehéz sokat általánosítani. Ez elvezet a következő ponthoz: Majdnem minden szülő házasságban vagy élettársi kapcsolatban élt (csak hárman voltak egyedülálló szülők), több mint háromnegyedük legalább főiskolai végzettséggel rendelkezett, és a legtöbbjük háztartása közepes vagy magas jövedelemmel rendelkezett. Nem lehet tudni, hogy ezek az eredmények a kevésbé kiváltságos családok esetében is hasonlóak lennének-e. Ettől függetlenül a tanulmánynak legalább egy érvet meg kell szüntetnie (még akkor is, ha az interneten minden szülő tudja, hogy ez nem így lesz): A legalább 6 hónapos csecsemőknél végzett, fokozatos kihalással történő alvástréning tényleg, tényleg szinte biztosan nem fog káros stresszt, hosszú távú problémákat vagy bizonytalanságot okozni a babában.”
*Megjegyzés: Miután egy olvasótól jogos aggodalmat hallottam a megfogalmazással kapcsolatban, az utolsó mondatot szerkesztettem, hogy tisztázzuk a jelentést.”
Kövessen a Twitteren.