Már több mint 30 éve tanulmányozom az amigdala működését. Amikor elkezdtem ezt a munkát, ennek az agyi régiónak a kutatása magányos terület volt. A hippokampusz volt a menő, és néha irigykedtem arra a figyelemre, amelyet erre az agyterületre fordítottak, mert hozzájárult a memóriához.
Napjainkban azonban az amygdala van reflektorfényben. Ez a kis idegi rög az agy egy homályos területéből gyakorlatilag egy közkeletű szóvá vált, amely a “félelem” szinonimájává vált. És sokak számára az én nevem is gyakorlatilag a “félelem” szinonimája. Gyakran mondják, hogy én azonosítottam az amigdala-t, mint az agy “félelem” központját. De a tény az, hogy ezt nem én tettem, és senki más sem tette.
Az elképzelés, hogy az amygdala a félelem otthona az agyban, csak egy elképzelés. Nem tudományos megállapítás, hanem egy megállapítás értelmezésén alapuló következtetés. Mi tehát a lelet, mi az értelmezés, és hogyan jött létre az értelmezés?
A megállapítás
Amikor az amygdala károsodik, a korábban fenyegető ingereket jóindulatúnak kezelik. A klasszikus felfedezés az volt, hogy az amygdala-károsodott majmok “megszelídültek”; a kígyók például az amygdala károsodása után már nem váltottak ki úgynevezett harci-menekülési reakciókat. Később az általam és mások által patkányokon végzett vizsgálatok feltérképezték az amigdala szerepét egy olyan idegi rendszerben, amely felismeri a fenyegetéseket és reagál rájuk, és hasonló áramköröket találtak működőképesnek, amikor az emberi agy fenyegetéseket dolgoz fel.
Az értelmezés
Mivel az amigdala károsodása megszünteti a fenyegetésekre adott viselkedési válaszokat, a “félelem” érzése az amigdala terméke. Az emberek valóban kevésbé reagálnak a fenyegetésekre, ha az amygdala károsodott (emberekben az amygdala károsodása epilepszia vagy más betegségek, illetve azok sebészeti kezelése következtében következhet be). Ezek az emberek mégis képesek megtapasztalni (érezni) a “félelmet”. Más szóval, az amygdala fontos része annak az áramkörnek, amely lehetővé teszi az agy számára, hogy felismerje a fenyegetéseket és reagáljon rájuk, de nem szükséges a “félelem” érzéséhez.”
Az egészséges emberek (agykárosodás nélküli emberek) agyi képalkotó vizsgálatai valami hasonlóra utalnak. Amikor fenyegetéseknek vannak kitéve, az amygdala neurális aktivitása megnő, és a test reakciói (mint az izzadás vagy a megnövekedett pulzusszám) ezt eredményezik. Ez még akkor is igaz, ha a fenyegető ingerek szubliminálisan jelennek meg, így a személy nem tudatosul benne, hogy a fenyegetés jelen van, és tudatosan nem éli meg (nem érzi) a “félelmet”. Az amygdala aktivitása nem jelenti a félelem megtapasztalását.”
A következtetés, miszerint az amygdala az agy félelemközpontja, tévesen feltételezi, hogy a “félelem” érzése és a fenyegetések által kiváltott reakciók ugyanazon agyi rendszer termékei. Míg az amygdala áramkörei közvetlenül felelősek a fenyegetések által kiváltott viselkedési/fiziológiai válaszokért, nem felelősek közvetlenül a “félelem” érzéséért.”
Hogyan jött létre ez az értelmezés?
Mi emberek gyakran érzünk félelmet, amikor veszély esetén megfagyunk vagy menekülünk. Más szóval, ez a két dolog (az érzés és a testi reakciók) általában szorosan összefügg a tudatos önvizsgálatainkban. Ezekről az önvizsgálatokról beszélünk, és közös tapasztalatokká válnak, amelyek természetes igazságként rögzülnek. A legtöbb ember így azt hiszi, hogy a félelem érzése az oka annak, hogy egy állat vagy egy ember elmenekül a veszély elől; vagy hogy a klasszikus arckifejezést, amelyet “félelem” néven ismerünk, a félelem érzése vezérli. De amikor az agyról van szó, nem mindig az a nyilvánvaló, ami nyilvánvaló. A tudomány célja, hogy a nyilvánvaló dolgokon túlmutatva feltárja azokat a mélyebb igazságokat, amelyeket nem lehet egyszerűen a természet megfigyeléséből megtudni.
Az ALAPOK
- Mi a félelem?
- Keressünk terapeutát a félelem és a szorongás leküzdésére
Az egyik első dolog, amit egy tudós megtanul, hogy az összefüggés nem feltétlenül mutat ok-okozati összefüggést. Az az értelmezés, hogy az amygdala az agy félelemközpontja, összekeveri a korrelációt és az ok-okozati összefüggést. Valójában két tévesztésről van szó: (1) mivel gyakran félelmet érzünk, amikor veszélyre reagálunk, a félelem az oka annak, hogy úgy reagálunk, ahogyan reagálunk; és (2) mivel az amygdala felelős a veszélyre adott válaszért, a félelem érzéséért is felelősnek kell lennie.”
A kutatásom kezdettől fogva azt sugallta, hogy az amygdala hozzájárul a félelem nem tudatos aspektusaihoz, ami alatt a fenyegetések észlelését és a fenyegetéssel való megbirkózást segítő testi reakciók irányítását értettem. A tudatos félelem, állítottam a The Emotional Brain (Simon and Schuster, 1996) és a Synaptic Self (Viking, 2002) című könyveimben, illetve legutóbb az Anxious (Viking, 2015) című könyvemben, az amygdala áramkörével párhuzamosan működő neokortex kognitív rendszereinek terméke. De ez a finomság (a félelem tudatos és nem tudatos aspektusainak megkülönböztetése) a legtöbb ember számára elveszett.
Amikor az ember a “félelem” szót hallja, a köznyelvi jelentés vonzása olyan erős, hogy az elme kénytelen a félelem érzésére gondolni. Emiatt végül arra a következtetésre jutottam, hogy nem hasznos a félelem tudatos és nem tudatos aspektusairól beszélni. Az olyan érzés, mint a “félelem”, tudatos élmény. A “félelem” szó bármilyen más módon való használata csak zavarhoz vezet.”
Félelem Alapvető olvasmányok
Az amigdala szerepet játszik a félelemben, de nem azt, amit a köznyelvben leírnak. A félelemben betöltött szerepe sokkal alapvetőbb és egyben hétköznapibb is. A fenyegetések észleléséért és az azokra való reagálásért felelős, és csak közvetve járul hozzá a félelem érzéséhez. Például a fenyegetés észlelése által vezérelt amigdala kimenetei megváltoztatják az információfeldolgozást az agy különböző régióiban. A kimenetek egyik fontos csoportja vegyi anyagok kiválasztását eredményezi az egész agyban (noradrenalin, acetilkolin, dopamin, szerotonin) és a szervezetben (hormonok, például adrenalin és kortizol). Veszélyhelyzetekben ezek a vegyi anyagok figyelmeztetik a szervezetet, hogy valami fontos dolog történik. Ennek eredményeképpen a neokortexben lévő figyelemrendszerek irányítják az észlelési keresést a környezetben, hogy magyarázatot találjanak az erősen izgatott állapotra. A jelenlévő környezeti ingerek jelentését az emlékek előhívása egészíti ki. Ha az ingerek ismert veszélyforrások, akkor az emlékezetből “félelem” sémák kerülnek előhívásra. Hipotézisem tehát az, hogy a “félelem” érzése akkor keletkezik, amikor e különböző folyamatok (figyelem, észlelés, emlékezet, arousal) eredménye összeadódik a tudatban, és arra kényszeríti az embert, hogy “félelmet” érezzen. Ez csak olyan agyban történhet meg, amely rendelkezik a kognitív képességekkel, rendelkezik az “én” fogalmával, vagy amit Endel Tulving “autonoetikus tudatosságnak” nevezett. Egy későbbi bejegyzésben részletezni fogom a tudatos érzéseink autonoetikus természetét.
A tudományban semmi baj nincs a spekulációval (én éppen arról spekuláltam, hogyan jönnek létre az érzések). De amikor egy spekulatív értelmezés megkérdőjelezhetetlen tényként beépül a tudományos kultúrába és általában a kultúrába, akkor problémánk van. Ez a probléma különösen élesen jelentkezik az idegtudományban, ahol olyan mentális állapot szavakból indulunk ki (mint a félelem), amelyeknek történelmi jelentésük van, és úgy kezeljük a szavakat, mintha olyan entitások lennének, amelyek agyterületeken (mint az amygdala) élnek.
Összefoglalva, nincs olyan félelemközpont, amelyből a félelem érzése kiárad. A “félelmet” véleményem szerint jobb úgy elképzelni, mint egy kognitívan összeállított tudatos élményt, amely a fenyegetések feldolgozásához kapcsolódik, de nem szabad összekeverni azokkal a nem tudatos folyamatokkal, amelyek a fenyegetésekre adott válaszokat észlelik és irányítják.
Az utóirat
Gyanakodjunk minden olyan kijelentéssel szemben, amely azt állítja, hogy egy agyterület egy bizonyos funkcióért felelős központ. Az a felfogás, hogy a funkciók az agyterületek vagy központok termékei, még azokból az időkből maradt meg, amikor az agyműködéssel kapcsolatos legtöbb bizonyíték az egyes területekre lokalizált agyi elváltozások hatásain alapult. Ma a funkciókat inkább rendszerek, mint területek termékeinek tekintjük. A területeken lévő neuronok azért járulnak hozzá, mert egy rendszer részei. Az amygdala például azért járul hozzá a fenyegetésérzékeléshez, mert egy fenyegetésérzékelő rendszer része. És csak azért, mert az amygdala hozzájárul a fenyegetés észleléséhez, nem jelenti azt, hogy a fenyegetés észlelése az egyetlen funkció, amihez hozzájárul. Az amygdala neuronjai például az evéssel, ivással, szexszel és függőséget okozó drogokkal kapcsolatos ingerek jelentőségét feldolgozó rendszerek összetevői is.”
Amint mindig, az “I Got a Mind to Tell You”, e blog címadó dala is meghallgatható a The Amygdaloids weboldaláról.