Az Egyesült Államokban a kényszersterilizálás legutóbbi esetei a fogvatartottakat célozták meg, visszhangozva a korábbi eugenikus politikát, amelynek célja a bűnös viselkedés megszüntetése volt. Tennessee csak tavaly tiltotta be a rabok kényszersterilizálását. Kalifornia 2014-ben törvényt fogadott el, amely megakadályozza, hogy a börtönök a rabok nem konszenzusos sterilizálását végezzék. A kaliforniai börtönökben 2004 és 2013 között végzett petevezeték-kötéses sterilizációs műtétek több mint egynegyedét a fogvatartottak beleegyezése nélkül végezték el.
Amilyen nyugtalanítóak is az Egyesült Államokban és Kanadában a kényszeres népességszabályozásról szóló jelentések, az ilyen visszaélések ma Indiában és Kínában sokkal nagyobb mértékben fordulnak elő.
2016-ban az indiai legfelsőbb bíróság úgy döntött, hogy “a tömeges sterilizációs táborokban az eljárások elvégzése előtt gyakran nem kérik be a betegek tájékozott beleegyezését”, és utasította a kormányt, hogy szüntesse meg azokat. Egy tavalyi vizsgálat azonban megállapította, hogy a táborok továbbra is ugyanúgy virágoznak, mint a 2016-os ítélet előtt. Az Egyesült Államok Külügyminisztériumának az emberi jogi gyakorlatról szóló 2018. évi országjelentése pedig megállapította, hogy “kényszerített abortuszok és sterilizációk” továbbra is előfordulnak Kínában, amely 2016-tól kezdve a családokat egy gyermekre korlátozó “egygyermekes politikáját” “kétgyermekes politikára” enyhítette.
A közelmúltban az Egyesült Államokban és Kanadában történt kényszersterilizációk áldozatai marginalizált csoportok: őslakos nők Kanadában, és bebörtönzött, gyakran etnikai kisebbséghez tartozó nők az Egyesült Államokban. E visszaélések mögött valószínűleg bigottság és paternalizmus áll.
Kínában és Indiában a népességszabályozási kényszerintézkedések elsődleges mozgatórugója más: az úgynevezett túlnépesedés miatti aggodalom. Az 1970-es években az olyan riogató írások, mint a Római Klub A növekedés határai című jelentése és a Stanford Egyetem biológusának, Paul Ehrlichnek A népességbomba című könyve segítettek elterjeszteni a félelmet, hogy a túlnépesedés kimeríti az erőforrásokat és katasztrofális hiányt eredményez. Ez a félelem pénzt irányított a népességszabályozásra. Az 1970-es években a Világbanktól, a Svéd Nemzetközi Fejlesztési Hivataltól és az ENSZ Népesedési Alapjától kölcsönzött dollármilliókkal ösztönözve India nagyszabású sterilizációs erőfeszítésekbe kezdett. Ezek az erőfeszítések 1975-ben tetőztek, amikor a miniszterelnök nemzeti “vészhelyzetben” felfüggesztette a polgári szabadságjogokat, és egyetlen év alatt több mint hatmillió embert sterilizáltatott. 1979-ben Kína bevezette hírhedt egygyermekes politikáját, amelyet A növekedés határai inspirált.
Meg kell jegyezni, hogy a túlnépesedéstől való félelem mellett Kínában és Indiában az etnikai vagy vallási kisebbségekkel szembeni előítéletek is előfordulnak. A kétgyermekes politika keretében Kínában a kényszerű abortusz sok áldozata kisebbség, például etnikai kazahok és ujgurok. Ezek a csoportok az iszlámot gyakorolják, egy olyan kisebbségi vallást, amelyet a kormány nem tart eléggé kínai vallásnak. Indiában pedig tavaly India két nagy politikai pártjának egyik uniós minisztere úgy vélekedett, hogy a kormánynak meg kell alkotnia “a népességszabályozásra vonatkozó törvényt”, hogy megmentse Indiát “a növekvő” nem hindu népességtől. Mégis, mind Kínában, mind Indiában a kényszeres népességszabályozás sok áldozata nem tartozik egyetlen kisebbségi csoporthoz sem.
Míg a visszaélések önmagukban is elég okot adnak arra, hogy ellenezzük a kényszeres politikát, az a feltevés, hogy a “túlnépesedés” egyáltalán probléma, helytelen. Valójában épp az ellenkezője. Az új kutatások azt mutatják, hogy a népességnövekedés kéz a kézben jár a bőségesebb erőforrásokkal.
Mondjuk meg, mennyi időbe telik egy átlagembernek annyi pénzt keresni, hogy egy ötven alapvető árucikkből álló kosárból egy egységet megvásároljon – úgymond, ezeknek az árucikkeknek az “idő-árát”. A Simon Abundance Index, amelyet Marian Tupyval közösen írtak, megállapította, hogy 1980 és 2018 között az idő-ár a népesség minden egyes százalékos növekedésére közel egy százalékkal csökkent. Más szóval, úgy tűnik, hogy minden további megszülető emberi lény arányosan bőségesebbé teszi az erőforrásokat a többiek számára.”
A gazdasági fejlődés ráadásul a születési ráta csökkenését okozza anélkül, hogy drákói népességszabályozási intézkedésekre lenne szükség. Ma már jól dokumentált tény, hogy ahogy az országok gazdagodnak, és az emberek elmenekülnek a szegénység elől, hajlamosak a kisebb családok mellett dönteni. Ezt a jelenséget termékenységi átmenetnek nevezik.
1979-ben, az egygyermekes politika kezdetének évében a születési ráta Kínában alig kevesebb mint három gyermek jutott egy nőre. Kína gazdasága drámaian növekedett azóta, hogy 1978-ban nagyobb gazdasági szabadságot biztosító politikát fogadott el, és ahogy az ország gazdagodott, úgy csökkent a termékenységi ráta. A csökkenés tökéletesen összhangban van a szomszédos országok tendenciáival, amelyek szintén gyors gazdasági növekedésen mentek keresztül, és amelyek nem korlátozzák kényszerből a családok méretét.
Indiában, ahol a liberalizáló gazdasági reformok csak 1992-ben kezdődtek, sokkal később, mint Kínában, a születési ráta szintén csökkent, bár kevésbé drámaian. Ez a változás akkor következett be, amikor India gazdagabbá vált, bár nem olyan gazdaggá, mint Kína. Kínához hasonlóan az indiai születési ráta csökkenése összhangban van a szomszédos országokban megfigyelhető tendenciákkal, amelyek többsége még meredekebb csökkenést tapasztalt a gazdaságuk növekedésével. Valójában India szomszédai közül csak Pakisztánban és a háború sújtotta Afganisztánban magasabb a születési ráta, bár az ő születési rátájuk is csökken.
A túlnépesedési hisztéria ugyanolyan alaptalan indok a szaporodás erőszakos korlátozására, mint az etnikai vagy vallási fanatizmus és az eugenika áltudománya. Akár a marginalizált emberek gyermekvállalásától való távol tartása, akár a népesség zsugorítása motiválja őket, a kényszeres népességszabályozás továbbra is visszataszító.