A laikusok megértése a damaszkuszi acélról
A “damaszkuszi acél” kifejezés két különböző típusú (vastartalmú) vasas anyagra utalhat, amelyeket a vas és az acél ellenőrzött keveredéséből és fizikai manipulációjából származó vizes mintázat jellemez. A nyugat-európaiak a 3-4. század körül ismerkedtek meg először ezzel az anyaggal a mai Szíriában található Damaszkusz történelmi kereskedelmi központjából. Bár vannak példák arra, hogy ezt az anyagot magában Damaszkuszban állították elő, technikai és fizikai eredete Indiából és a Közel-Keletről származik. A damaszkuszi acél nem tévesztendő össze a damaszkuszi acéllal, amely egy olyan eljárás, amelynek során az acél felületére díszítési céllal aranylemezt visznek fel.
A keleten népszerű volt a wootz néven ismert, öntött damaszkuszi acél. Ezt úgy állítják elő, hogy vas- és acéldarabokat faszénnel redukáló (oxigénhiányos) légkörben megolvasztanak. A folyamat során a fémek a faszénből szenet vesznek fel, és a keletkező ötvözetet nagyon lassan hűtik. Ezáltal egy látható kristályos szerkezetű, különböző karbidtartalmú anyag keletkezik. Az anyagot a kívánt formára (például kardpengére) kovácsolva a kristályszerkezetet a damaszkuszi acélról ismert hullámzó vagy vizes mintázatúvá változtatják. Ez a technika rendkívül munkaigényes, és nagyfokú szakértelmet igényel a szükséges hőmérséklet állandó szinten tartása a folyamat során. Az így előállított anyagmennyiség elég jelentős egy nagyobb méretű gyártóház számára, de kisebb, egyedileg gyártott darabok esetében kivitelezhetetlen lenne.
A gyártott damaszkuszi acél, az úgynevezett mintahegesztett acél, nyugaton népszerűbb volt, és lényegében ugyanazt a terméket állította elő, mint a wootz, kevesebb munkával és kisebb hozammal. Két vagy több lineáris vas- és acélelem egymásra rétegzésével és kovácshegesztéssel állították elő a mintahegesztett acélt. A kovácshegesztéshez két fémdarab egymásra helyezése és a kettő összeütése szükséges, miközben az egész magas hőmérsékleten van. Az egyes fémek felületei közel olvadt állapotban vannak, míg a fém magja még szilárd. Azáltal, hogy a felületek ilyen hőmérsékleten (az illesztést az oxigéntől elzáró fluxus jelenlétében) egymáshoz kényszerülnek, az eredmény egy hegesztett kötés lesz, amely lényegében a két fémet eggyé kényszeríti. A kompozit anyag hosszában való kinyújtása és kovácshegesztéssel való visszahegesztése önmagára több réteget eredményez, amelyekkel a wootzhoz hasonló vizes mintázatot lehet létrehozni.
A gyönyörű esztétikai megjelenésük mellett mind a wootz, mind a mintahegesztett acélok olyan fémet eredményeztek, amely keményebb és rugalmasabb volt, mint a hagyományos kovácsoltvas. Ezek a tulajdonságok döntő fontosságúak voltak egy hosszú pengéjű fegyver, például egy kard készítésénél. Bár a wootz acél használata elsősorban Indiához és a Közel-Kelethez kötődik, a norvég kovácsok már a Kr. u. 6. században mesterien készítettek mintahegesztett pengéket, évszázadokkal azelőtt, hogy Japán Kamakura-korszakában (kb. 1185-1333) kifejlesztették a híres mintahegesztett katanát. Híres tartóssága és minősége ellenére azonban a damaszkuszi acél viszonylag heterogén (egyenetlenül kevert) anyag a 19. századi Bessemer-eljárással előállított modern, magas széntartalmú acélokhoz képest. A maga korában ez egy csodálatos anyag volt, amelynek előállítása költséges és drága volt, és lehetővé tette a kovácsok számára, hogy minőségi hosszú pengéjű fegyvereket gyártsanak.
Parker Brown fegyverkészítő tanonc és a Crescent Moon Armoury tulajdonosa.