7 dolog, amit talán nem tud a waterlooi csatáról

Amikor Napóleon találkozott Waterloo-val, valójában nem Waterloo-ban volt.

A nevének ellenére a csatát Waterloo városától három mérföldre délre, Braine-l’Alleud és Plancenoit falvakban, a Mont Saint Jean gerincen vívták. Bár a franciák a katonai összecsapást “Mont Saint-Jean-i csata” néven emlegették, a világ nagy részén “Waterloo-i csata” néven vált ismertté, mivel a győztes erőket vezető Wellington hercege a faluban rendezte be főhadiszállását, és az általa Nagy-Britanniába visszaküldött hivatalos jelentésen szereplő dátum végül a nép emlékezetében összekapcsolódott a csatával. “Napóleon soha nem tette be a lábát Waterloo-ba – ez tény” – mondta Bernard Coppens belga történész és egykori waterloo-i lakos a Wall Street Journalnak.

A brit csapatok Wellington erőinek csak kisebbségét alkották.

A Wellington hercege lehet, hogy brit volt, de az általa a csatába vezetett hadsereg többnemzeti erő volt. A brit csapatok Wellington hadseregének csupán egyharmadát tették ki, és e katonák többsége ír, walesi és skót volt. (Wellington maga is Írországban született és angol-ír felmenőkkel rendelkezett.) Wellington csapatainak körülbelül fele német államokból származott, és jelentős számban harcoltak holland és belga katonák is. Wellington seregén kívül több mint 50 000 porosz érkezett a csatatérre Gebhard Leberecht von Blucher marsall vezetésével késő délután, és megfordította a harc menetét.

A legyőzött Napóleon fontolóra vette a menekülést az Egyesült Államokba.

A waterlooi csata után Napóleon visszatért Párizsba, ahol 1815. június 22-én lemondásra kényszerült. A tengerparti Rochefort városába menekült, ahonnan valószínűleg az Egyesült Államokba akart hajózni, amely éppen akkor fejezte be a saját háborúját Nagy-Britanniával. “Bizonyára hallottál a császár újabb szerencsétlenségéről” – írta Napóleon egyik rokona egy másiknak a lemondását követően. “Az Egyesült Államokba megy, ahol mindannyian csatlakozunk hozzá”. Brit hajók azonban blokád alá vették Rochefortot, és az egykori császár nem akarta megkockáztatni azt az esetleges kellemetlenséget, hogy egy hajó fedélzetén bujkálva kapják rajta. Mivel az Egyesült Államokba vezető útja el volt zárva, Napóleon 1815. július 15-én megadta magát egy brit hadihajónak, három hónappal később pedig a távoli dél-atlanti Szent Ilona szigetére száműzték, ahol utolsó hat évét töltötte 1821-ben bekövetkezett haláláig. Napóleon testvére, József, Spanyolország trónfosztott királya egy másik francia kikötőből biztonságban át tudott jutni az Egyesült Államokba, és 15 évig New Jerseyben élt. A menekülő Bonapartisták biztonságos menedékként létrehozták a rövid életű alabamai Vine and Olive Colony-t is.

A nedves időjárás végzetes késedelmet okozott Napóleonnak.

A csata előtti éjszakán heves eső esett a Waterloo környéki térségre. Napóleon tüzérsége a legnagyobb erősségei közé tartozott, de a francia császár attól tartott, hogy az átázott és sáros körülmények megakasztják majd emberei, lovai és nehézágyúi előrenyomulását. Abban a reményben, hogy a talaj felszárad, Napóleon délig várt a támadással. A késlekedés költségesnek bizonyult, mivel végül lehetővé tette, hogy Blucher porosz hadserege csatlakozzon a harchoz, mielőtt a franciák legyőzhették volna Wellington erőit.

Az aranyér lehetett Napóleon igazi Waterloo-ja.

Amint azt Phil Mason “Napoleon’s Hemorrhoids: And Other Small Events That Changed History” című könyvében egyes tudósok úgy vélik, hogy a francia hadvezér a waterlooi csata reggelén fájdalmas aranyérbetegségben szenvedett, ami megakadályozta, hogy szokásához híven lóra szálljon, hogy felmérje a csatateret, és ez hozzájárulhatott a vereségéhez. Alasdair White Waterloo-szakértő azonban azt mondta a New York Timesnak, hogy a történet “abszolút mítosz”, amelyet Napóleon hívei találtak ki, mert “nem tudják elhinni, hogy a nagy ember vesztett, tehát valami baj lehetett vele.”

A dögevők halott katonákból gyűjtötték a “Waterloo-fogakat”, hogy műfogsort készítsenek belőlük.

A csata vége után néhány órával a helyiek fogókat, valamint kis kalapácsokat és vésőket alkalmazva elkezdték eltávolítani a csatatéren holtan heverő katonák tízezreinek elülső fogait. Mivel az emberi fogak iránt nagy volt a kereslet, a fosztogatók eladták az ellopott fogakat fogorvosoknak, akik műfogsorokat készítettek belőlük. Az angliai National Army Museum szerint az angol fogorvosok semmit sem tettek a forrásuk eltitkolása érdekében, a műfogsorokat “Waterloo-fogak” vagy “Waterloo-elefántcsont” néven hirdették. Még a polgárháború idején is élénk kereskedelmet folytattak az angol fogorvosok az elesett katonák fogainak importjával, amelyeket még mindig “Waterloo-fogaknak” neveztek.”

Wellington hercege tekintélyes adót tett zsebre.

A Franciaország és az európai hatalmak között 1815 novemberében megkötött békeszerződés csökkentette Franciaország területének nagyságát, és a legyőzött országnak öt év alatt hatalmas kártérítést kellett fizetnie. Szolgálatának elismeréseként a parlament 200 000 angol fontot ítélt meg Wellington hercegének, ami a Royal Engineers Museum szerint ma 15 millió angol fontnak felel meg.