Úszás és energiatakarékosságSzerkesztés
2005-ben a kaliforniai Monterey közelében, 1474 méter mélységben egy ROV 24 percen keresztül filmezett egy Oneirodes nemzetségbe tartozó nőstény ceratioid ördöghalat. Amikor a hal megközelítette, gyorsan visszahúzódott, de a videofelvételek 74%-ában passzívan sodródott, bármilyen szögben tájékozódva. Amikor közeledett, szakaszosan, másodpercenként 0,24 testhossznyi sebességgel úszott, melluszonyait fázisban ütögetve. Ennek a lesből támadó ragadozónak a letargikus viselkedése megfelel a mélytenger energiaszegény környezetének.
Egy másik in situ megfigyelés három különböző ostoros süllőhalról szokatlan fordított úszási viselkedést mutatott. Megfigyelték, hogy a halak teljesen mozdulatlanul, fordított helyzetben úsznak, miközben az illicium mereven, enyhe ívben lóg lefelé a halak előtt. Az illicium kis látható barlangok fölött lógott. Azt feltételezték, hogy ez a zsákmány elcsábítására tett erőfeszítés, és az alacsony energiaigényű opportunista táplálékszerzés és ragadozás példája. Amikor a ROV megközelítette a halakat, azok kitörő úszást mutattak, még mindig fordított helyzetben.
A süllőhal állkapcsa és gyomra képes kinyúlni, hogy akár kétszer akkora zsákmányt is elfogyasszon, mint a mérete. Mivel a süllőhal környezetében kevés táplálék áll rendelkezésre, ez az alkalmazkodás lehetővé teszi a süllőhal számára, hogy bőség esetén elraktározza a táplálékot.
PredationEdit
A “horgászhal” elnevezés a faj jellegzetes ragadozási módjáról származik. A süllőhalaknak jellemzően legalább egy hosszú fonál nyúlik ki a fejük közepéből, amelyet illiciumnak neveznek. Az illicium az elülső hátúszó levált és módosított első három tüskéje. A legtöbb ördöghalfajnál a leghosszabb szál az első. Ez az első tüske a hal szeme fölé nyúlik, és egy szabálytalan húsnövekedésben (esca) végződik, és minden irányban mozoghat. Az ördöghalak képesek úgy mozgatni az escát, hogy az egy zsákmányállatra hasonlítson, ami elég közel csalogatja az ördöghal zsákmányát ahhoz, hogy az ördöghal egészben felfalja azt. Néhány mélytengeri süllőhal a bathypelagikus zónában szintén fényt bocsát ki az eszkájából, hogy odavonzza a zsákmányt.
Mivel a süllőhalak opportunista táplálékkeresők, a méretspektrum szélsőségeiben lévő halakkal együtt preferálják a zsákmányt, miközben bizonyos zsákmányok esetében fokozott szelektivitást mutatnak. Egy tanulmány, amely a Közép-Amerika csendes-óceáni partjainál élő cérnametéltek gyomortartalmát vizsgálta, megállapította, hogy ezek a halak elsősorban kétféle benti zsákmányt ettek: rákféléket és teleosztikus halakat. A leggyakoribb zsákmány a pandalid garnélarák volt. A vizsgált gyomrok 52%-a üres volt, ami alátámasztja azt a megfigyelést, hogy az ördöghalak alacsony energiafogyasztásúak.
SzaporodásSzerkesztés
Néhány süllőhal, mint például a Ceratiidae, vagy a tengeri ördögök, szokatlan párzási módszert alkalmaz. Mivel az egyedek helyenként ritkák, a találkozások is nagyon ritkák. Ezért a párkeresés problematikus. Amikor a tudósok először kezdték el befogni a Ceratiidae-anglerhalakat, észrevették, hogy az összes példány nőstény volt. Ezek az egyedek néhány centiméteres méretűek voltak, és szinte mindegyikükhöz látszólag paraziták kapcsolódtak. Kiderült, hogy ezek a “paraziták” erősen redukált hím ceratioidák voltak. Ez arra utal, hogy az ördöghalak egyes taxonjai poliandrózus párzási rendszert alkalmaznak. Egyes süllőhal-fajoknál a hím és a nőstény közötti fúzió a szaporodás során lehetséges, mivel hiányoznak az immunrendszeri kulcsok, amelyek lehetővé teszik az antitestek érését és a T-sejtek receptorainak létrehozását.
Egyes ceratioidák a parabiotikus szaporodásra támaszkodnak. A szabadon élő hímeknek és a parazita nélküli nőstényeknek ezeknél a fajoknál soha nincsenek teljesen kifejlett ivarmirigyei. Így a hímek sosem válnak ivaréretté anélkül, hogy nőstényhez kötődnének, és elpusztulnak, ha nem találnak nőstényt. A hím ceratioidák már születésükkor rendkívül jól fejlett szaglószervekkel rendelkeznek, amelyek érzékelik a vízben lévő szagokat. Egyes fajok hímjei nagy, magasan specializált szemeket is kifejlesztenek, amelyek sötét környezetben segíthetnek a társak felismerésében. A hím ceratioidák lényegesen kisebbek, mint a nőstény süllőhalak, és nehezen találhatnak táplálékot a mélytengerben. Ezenkívül egyes hímek tápcsatornáinak növekedése elmarad, ami megakadályozza őket a táplálkozásban. Egyes taxonok állkapcsa sohasem alkalmas vagy hatékony a zsákmányszerzésre. Ezek a tulajdonságok azt jelentik, hogy a hímnek gyorsan meg kell találnia egy nőstény ördöghalat, hogy elkerülje a halált. Az érzékeny szaglószervek segítenek a hímnek felismerni a nőstény süllőhal közelségét jelző feromonokat.
A süllőhalak a párkeresés módszerei eltérőek. Egyes fajok apró szemei alkalmatlanok a nőstények azonosítására, míg másoknak alulfejlett orrlyukai vannak, így nem valószínű, hogy szaglással hatékonyan megtalálják a nőstényeket. Amikor a hím megtalálja a nőstényt, beleharap a bőrébe, és olyan enzimet bocsát ki, amely megemészti a szája és a nőstény testének bőrét, és a vérerek szintjéig összeolvasztja a párt. A hím a túlélés szempontjából függővé válik a nőstény gazdatesttől, mivel a közös keringési rendszerükön keresztül tápanyagot kap, és cserébe spermát biztosít a nősténynek. Az összeolvadás után a hímek térfogata megnő, és a faj szabadon élő hímjeihez képest sokkal nagyobbak lesznek. A hímek addig élnek és maradnak szaporodási szempontból működőképesek, amíg a nőstény él, és többszörös ívásban is részt vehetnek. Ez a szélsőséges szexuális dimorfizmus biztosítja, hogy amikor a nőstény készen áll az ívásra, azonnal rendelkezésre álljon egy párja. Egyes fajoknál akár nyolc hím is beépülhet egyetlen egyedi nősténybe, bár úgy tűnik, hogy egyes taxonoknál az “egy hím egy nőstényre” szabály érvényesül.
A szimbiózis nem az egyetlen szaporodási módszer az ördöghalaknál. Valójában számos család, köztük a Melanocetidae, a Himantolophidae, a Diceratiidae és a Gigantactinidae nem mutat bizonyítékot a hím szimbiózisra. Néhány ilyen faj nőstényei nagy, fejlett petefészkeket tartalmaznak, a szabadon élő hímek pedig nagy herékkel rendelkeznek, ami arra utal, hogy ezek az ivarérett egyedek egy olyan ideiglenes szexuális kötődés során ívhatnak, amely nem jár a szövetek összeolvadásával. E fajok hímjei emellett jól fogazott állkapcsokkal rendelkeznek, amelyek sokkal hatékonyabbak a vadászatban, mint a szimbiózisban élő fajoknál megfigyeltek.
A szexuális szimbiózis opcionális stratégia lehet a horgászhalak egyes fajainál. Az Oneirodidae családban a Leptacanthichthys és a Bertella – és más, még nem teljesen kifejlett, működőképes ivarmirigyeket hordozó nőstényekről számoltak be. Egy elmélet szerint a hímek saját szaporodási fejlődésüktől függetlenül kötődnek a nőstényekhez, ha a nőstény nem ivarérett, de amikor a hím és a nőstény is ivarérett, akkor ívnak, majd szétválnak.
Horgászhal – YouTube
A mélység különös gyilkosa – YouTube
A horgászhal: A mélytengeri halászat eredeti megközelítése – YouTube
3D-s felvételek mutatják meg a mélytengeri ördöghalak hatalmas végső étkezését – YouTube
A szexuális szimbiózis evolúciójának egyik magyarázata, hogy a mélytengeri környezetben a nőstények viszonylag alacsony sűrűsége miatt kevés lehetőség marad a párválasztásra az ördöghalak között. A nőstények a termékenység érdekében nagyok maradnak, amit nagy petefészkeik és ikráik is bizonyítanak. A hímek várhatóan összezsugorodnak, hogy csökkentsék az anyagcsere-költségeket az erőforrásszegény környezetben, és magasan specializált nősténykereső képességeket fejlesztenek ki. Ha a hímnek sikerül nőstényt találnia, akkor a szimbiotikus kötődés végső soron nagyobb valószínűséggel javítja az élethosszig tartó fittséget a szabad élethez képest, különösen akkor, ha a jövőbeli párkeresés kilátásai rosszak. A szimbiózis további előnye, hogy a hím spermája többszörös megtermékenyítésre is felhasználható, mivel mindig a nőstény rendelkezésére áll a párzáshoz. A hím-nőstény találkozások nagyobb sűrűsége olyan fajokkal korrelálhat, amelyek fakultatív szimbiózist mutatnak, vagy egyszerűen csak hagyományosabb, ideiglenes kontaktpárzást alkalmaznak.
A Lophius nemzetségbe tartozó süllőhalak ivadéka egy 25 cm széles és több mint 10 m hosszú, átlátszó zselatinszerű anyagból álló vékony lapból áll. Az ikrák ebben a lapban egy rétegben helyezkednek el, mindegyik a saját üregében. Az ivadék szabadon van a tengerben. A lárvák szabadon úsznak, és a hasi uszonyaik fonalasan megnyúltak. Az ilyen ikrarakás ritka a halak között.